2011. szeptember 14., szerda

Füst szag a kéményemben*


Mostanában találtam a képet.
Demotiváló? De mennyire :-D Eddigi talán legkedvencebb képem (bár most ebből a nézetből rohadt csúnyának tűnik xD). Egyszer ránéztem és azt éreztem, hogy erőt ad. De rajtam már nem segíthet más. A magam ura vagyok, ahogy mindenki a maga ura ~nem tegeződöm~ de olykor mind elbukunk. S mint szokott lenni az ember nem szeret egyedül utazni, kell 1 társ mellénk aki kitart mellettünk jóban rosszban és képes átzökkenteni a "ló túloldalára" vagy együtt keresi velünk az arany középutat.
A legrosszabb, ha mindez csak ábránd. Ha egyedül kell megtennünk. Nem jó egyedül. Egyedül nélkülük, azok nélkül akik segítenek minket. Akik csak úgy odakerülnek mellénk és elkezdünk velük beszélgetni, aztán eljutunk 1 közös pontba, ami összeköti az életünket és azt érezzük "igen",  mert rátaláltunk valakire, aki velünk tapossa majd az életet..
Nekem ez megadatott úgy érzem. Vannak "cinkostársaim" persze mind másképp kötődik hozzám. És én is hozzájuk. Ők külön utakat járnak és néha engem is a vállukra csapnak. Vagy velem tartanak, engem követnek, követni fognak. Mert azt hiszik én jobban érzem. Mert én is elhiszem másoknak, hogy ők jobban érzik. Jó hinni valakiben. Felruházni őt azokkal a képességekkel amiket magunknak szántunk, kibontakozni mellette, aztán elvirágozni. A végén 1 kis hintaszékben ülve az őszbe borult teraszon csodáljuk majd életünk értelmét. Sírni fogunk, sírva örülni, mert bár bejártuk az "utat" még annyi minden kimaradt az életünkből. De nem fogunk gyászolni, mert a közelgő szél lemossa könnyeinket. ( *kifúj* ) LOL.

-nem tudom mi történt- valahogy elkapott ez az egész.

2 megjegyzés: