2011. szeptember 14., szerda

Sikítófrász*

Már most kifolyik a szemem az agyam a minden.
Most tartok annál a pontnál, hogy elsírnám magam leginkább. Már annyiszor volt olyan, hogy ez az érzés eltöltött és mindig is utáltam. Az a "most különösen nehéz a szívem" feeling. Kényelmetlen és széttép belülről az egész. Megtanultam a törit, már most félek, hogy vagy nem tudok majd semmit töriből, vagy túl sokáig olvasom és elmegy az időm. Pedig nincs idő pöcsölni. Tavaly sem volt, most sem lesz elég.
Előre rettegek az egész rohadt iskola miatt. A családomtól félek, mert nem tudom ki, mikor és hogyan fog  "alám tenni" 1 apró beszólással, vagy kritikával, vagy azzal, hogy még csak azt sem engedi meg, hogy a legjobb barátnőmet lássam. És ilyenkor érkezik el az igazi mélységesen mély pont. A feneketlen mélység. Amikor az ember csak térdel és néz és néz és néz és gondolkodik magában, hogy mennyire vegye a dolgot a szívére, vagy mit találjon ki a megnyugvása érdekében. De ez nekem nem megy.
Nem tudom elfojtani mennyire bántanak ezek a dolgok. Semmi kedvem kimenni royikra futni, most már pláne. Annyira bántóan tudja megmondani, hogy nem találkozhatsz ezzel- nem találkozhatsz azzal, vagy hogy csináld ezt- csináld azt. Most meg elakarja hívatni Mónit futni. Amikor Móni nem akar futni. Persze Anyám nem tudja.
7-ig még annyi idő van. Vagyis főként inkább volt és lett is volna. És annyira nem fogom soha megérteni Anya gondolkodását, vagy azt hogy mit miért tesz. Vagy miért hiszi azt, hogy ha így bánik velem azzal csakis a rohadt javamat szolgálja mikor nem?
Annyira elképzelhetetlen lenne a számára az ha 1 kicsit enyhülne. Ha megengedné, hogy találkozzak azzal az emberrel aki mellett még képes vagyok jól érezni magam? Ezt nem értem. Nem is fogom érteni soha.
Majd csak 45 évesek ..

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése