Furcsa érzésem van ma. Pont ma, pont most. Nagyon érdekes érzésekkel töltődöm el, amit nem tudok hova tenni. Az egyik percben kicsattanok az erőtől és büszke vagyok a kis lakomra, hogy ide menekülhetek és irkálok, aztán megszégyenülök, elszomorodok, mert nem találom magam a rengetegben. Nem tudom hol vagyok, merre sétáltam, hol bujkál mindenki, hogy mi a célom vagy, hogy ki vagyok én.
Norbi, Móni és Gábor.:
Furmányos, cseles, eszes. Ezek a szavak ragadtak a számra, ki akarom mondani ehelyett persze leírom. A tudatalattim furcsa dolgokat művel velem. Ami annyira nem is meglepő, hogy 1 padon ültünk végig. Az ember elgondolkodik, hogy 1 órán keresztül ki képes a padon ülni? Miért ül valaki csak céltalanul ott "azon" a rohadtul mocskos padon :-D. Mert annyira céltalan. Nem is csinálnak semmit. Ezek a gyerekek fáradtak, megviseltek az iskola miatt és sör van a kezükben. Ezek a gyerekek csak herdálják, lopják az értékes idejüket, mert egymással akarnak lenni. Lehet, hogy nem mind a másikkal, de valamit akarnak. És ezért jönnek, ez a céljuk. Bár minden ember feje fölé lenne tetoválva 1 légbuborék belsejében mit akar tőlünk, miért akar velünk szóba állni. Bennünk látja a potenciális lázadót? az igaz szerelmet? a barátot? egy újabb cselszövőt vagy barbárt. Mindig okkal fordulnak hozzám, ha panasz, ha fáj, ha szerelmes, a céljuk pedig az, hogy megoldást kapjanak a bajaikra, 1 gyógyírt amiről azt hiszik majd enyhíti a "fájdalmat" ami nem is fizikális, mégis jobban sajog mindennél. Szóval ezért nem értem néha, és magamról sem tudom, hogy valaha volt-e olyan, hogy céltalanul és ok nélkül mentem a semmibe. Nem tudtam mi várhat rám, megütöttem a spontaneitást és azt csináltam amihez nem kellett semmi. Sose volt ilyen. 1 ember mondja meg nekem mikor tett valaha olyan spontán dolgot amire életében nem is gondolt volna. És nem úgy, hogy egyszer felmerült benne aztán elhesegette, hanem csak úgy bejött az élet.
Mennyiben volt könnyebb a múltban élni, mint most? Ennyit számított az idő már akkor is? Mindenki határok közé szorította a boldogságát már akkor is? A fiúk már akkor is nyuszik voltak ha 1 lányról volt szó? Az emberek már akkor is ennyire eltiporták egymást? Vagy volt egyáltalán bármi jobb, jobb ennél ami most van? Nehéz..
Megint szárnyalnak a dolgok, nem akarok itt poéta lenni. De kit érdekelne az ha szimplán leírok 1 monoton másfél órás padon ülést. A fiúk kezében a sört. Azt, hogy beszélgettünk. Hogy elhülyéskedtünk, azt hogy volt a kezemben 1 doboz félzsíros tej és, hogy Móni mesélt Németországról. Hogy Norbi beszélt az angol keringőről, hogy Gábor bolondozott. Vagy hogy Tamara felhívta Gábort azért, hogy beszélhessen Norbival. Ez skatulya. Nem élhetek 1 skatulyában.
Itt nem!! Itt szabad akarok lenni, még ha csak 1 internetes maki is vagyok az se számít.
Ha a fent említett sorokat leírom szintén így, csak még húzom-húzom. Tölteléknek mondok még pár idétlen "faszságot". Mennyiben fejezne az ki engem? Mit tudnának meg rólam az emberek. Egyáltalán azok akik közel állnak hozzám és szeretnek. Ennek semmi köze hozzám. Ez csak.. semmiség?
Ettől érzem jól magam, hogy másnak éreztem ott magam. Ültem 1 helyben és úsztam a gondolataimban, a felettem levő felhőkben, ültem minden biciklis hátsó padkáján, felszálltam minden buszra, énekeltem a rigócskákkal és elszédültem a kútnál* ez az ami körbevett. Illatok, érzése, temérdek gondolat. És saját magam. Minden teljes volt akkor körülöttem és én mégis belefáradtam. Ha rádőltem volna bármelyik fiúra, az én hibámból biztos félreértés lett volna, nem volt kedvem. Inkább csak ültem, beszéltem, hallgattam és néztem :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése