Eszembe jut 1 kietlen vasút, a cím valahogy ezt idézi föl bennem. Egyszer már voltam kietlen vasúton, azon a napon szakított velem a szerelem. És én azóta nem lettem újra szerelmes, megtanított az érettségre, az "élet" eltűrésére vagy arra ami az ajtómon kopogtat. Izzad a tarkóm, kedvem lenne újra elviharzani, felszívódni, elpárologni aztán belekerülni 1 mély fekete-lyukba. Nem félnék a sötétben, takaróznék, lefeküdnék, aludnék.
Egész nap arra vártam, hogy írhassak ide, addig gyűjtögettem magamban a gondolatokat amíg túl nem csordultak. amíg megijedtem már annyira, hogy lehetetlen dolgok jutottak eszembe. Belemerültem a tegnapba. Bármennyire is illetlen volt mégis felemelő, akármennyire szemöldök felhúzó nálam más volt minden.
Nem tudnám szavakba önteni, mert olyan volt, mint 1 film. Inkább levetíteném, a fejemből sokkal könnyebb lenne minden. Elhittem, hogy nem álmodom, közben álomba képzeltem magam. 1 lehetetlen helyzet közepén az elvarázsolt szikra. Nekidől a falnak, utolsó lélegzetével is azután kapkod ami nem kell neki, az utolsó szava is megbolygat, az illata nem olyan intenzív már, a pillanathoz illő minden. A hold sem bukkan elő, és mégis bevilágít mindent. Ő neki dől a falnak és most már én is. És utolsó lélegzetünkkel is folyton azután kapkodunk ami nem kell nekünk. S az utolsó szavunk is megbolygat. Már nincs kölni illatunk, és már nem a pillanathoz illő minden. Aztán rajta kapom megint, újra visszaköszönt az érzés. És megint a falnak dőlünk, megviselten, rossz kedélyűen, túlzottan is "emberi" érzéseket táplálva, és megbeszélünk mindent. Navigálunk jobbra-balra.
Megtudja a miérteket, megtudom a miért nemet, ködösítünk, várunk és letisztázunk. Nem jutunk szóhoz, nem akarunk szóhoz jutni, levegő után kapkodunk. Azt hiszem ez a panel álom. A kilátás álom. Az álmom filmbe illő. Minden furcsa. A pán Péter figura és a ronda hercegkisasszony beszélgetése furcsa módokat idéző ruhákban :-D. Bajlódik a levegőben a bohém töltet. A járókelők számára még tisztább a kép, mint nekünk. Ők mindent tudnak, belénk látnak aznap is. Sosincs másképp. És ők tudják, ők a tanúk rá, hogy mi kik vagyunk, kinek a kijei. Egymás "kis-nagy barátai"- a halhatatlan és a halandó, az akiből emlék marad és az akiből a hamva sem. Az ember aki beírja magát a történelembe és az, akit megtör az élet, aki álomvilágát éli nap, mint nap, aki a mának él és az, aki a szomorú valóságot látja és a jövőben él. És ezért nehéz annyira minden. Jobb az egyikben, mint a másikban élni. Inkább keress, mint találj. Az idő végtelen, de az életünk véges, mégis hajlunk afelé az elérhetetlen felé. aki talán sose lesz a miénk bizonyos okokból. Még akkor sem ha elhisszük, hogy 1 gyönyörű háznak a teraszán énekelünk miközben mindent beborítanak a gyönyörű őszi levelek, a madarak csicseregnek a halk patak zúgása közben, a hintaszék lassan nyikorog és én halhatatlan leszek ahogy lemegy a nap. Annyira szép, és annyira elérhetetlen és mégis küzdünk érte.
Aztán évek múlva majd magunkra vetünk, hogy miért.. minek okán pazaroltunk el 1 fél életet az elérhetetlen keresésével, rájövünk majd mennyivel jobban jártunk volna 1 igaz szerelmes karjainak meleg ölelésében, mint hogyha zarándokoltunk volna évtizedeken át a hűvös világban. És azt fogjuk érezni igazságtalan, főleg az amit mi tettünk. Elveszítettük azt akire szükségünk lett volna, aki ott állt mellettünk, 1 pallón álltunk és leléptünk. Ott hagytuk magára, porosodni, a szívét 1 apró ládikába zártuk- a ládikát pedig magunkba zártuk- magunkat végül a saját kalitkánkba száműztük.. és ez így maradt évtizedeken át..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése