A költői vénám most kiveszett belőlem. Konkrét módon pedig nem szeretek beszélni. A nap mozgalmassága olyannyira magába lendített, hogy leginkább szerelmet vallanék az ősznek és a derekára dőlve aludnék :-)
A komorság a barátom, az elmúlás érzése nem bánt, mégis olyannyira nem találom a közös hangot a boldogokkal. Talán a tesóm az, akinek az érzései kirántanak ebből a bűvkörből, a nevelő apám lakásáig vezető út alatt végig 1 dolog járt az eszemben, és ezt a dolgot tovább is fűztem: Nem akarok felnőtté válni. A gyerekekben annyi érzés van, a felnőttekbe már nem szorul ennyi, képtelenek meghallani a hangomat, képtelenek megérteni a gondolataimat, szinte már az őrületbe kerget az érzés, hogy a 2 szülőm nem ért meg engem. Nem babusgat Anyukám úgy, mint régen, vagy rak rendet a szobámban, takargat be éjjel. Aztán eszembe jut, hogy mennyire is kínos lenne ez ennyi idős koromban. De a fájó érzésen csak nem változtat :"-D
Ilyenkor nem lehet mit tenni. El kell fogadnom a helyzetet, hogy nem vagyok már kisgyerek ~ de még mindig gyerek vagyok. 1 megóvatlan kölyök? Féltékeny kisember.
Összegezve, amikor beborul én is beborulok, mert eszembe jutnak a régi szép idők?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése