Keresgéltem a blogok között, hátha találok valami nekem való érzékeny "költőt". Hát találtam körül-belül egyet. Bohém is meg nem is.
Vajon jelzésértékű az, hogy épp egy anno 160 kilós punk lefogyott 40 kilós szőkévé, aztán pár kilót felszedett, hogy legyenek idomai. Ha neki megy akkor nekem miért ne menne? Teszi föl a kérdést pár milliárd dundi. Köztük én is. Eszembe jutott a "fiú tekintet". Nem tudom kiverni az idétlenségeket a fejemből.
A tesóm pedig a cipőit elnevezte gyermekeinek.. furcsa, de hát az élet apró meglepetéseket tartogat még :-D
"Csodálatos álmok jönnek"
Elfogott a sírhatnék, talán a kép miatt. Felidézi a múlt időt az akkori Balaton illatát, az érzést, hogy nincs már tovább, hogy egyedül vagyunk ott: én, anya, apa, kitty
Hogy olyan gyermeteg álmokba babusgattuk magunkat amelyekkel képesek voltunk átlépni minden akadályt, amitől azt éreztük különleges kötelék fűz minket az élethez, hogy mi vagyunk az élet- az éjszaka és a nappal, mi vagyunk a víz, belőlünk lett minden öröm forrása. Nem féltünk akkoriban sírni, nem tombolt bennünk a vadság szele, a menekvés, a halálfélelem, a kilátástalanság. Én már nem érzem magam életnek.
Talán a felnőtté válással együtt mosódott el bennem minden csepp emlék. Már nem lehetek többé víz, se éj, se nappal. Nem érezhetem újra a percet, nem fogok ácsorogni a hideg vízben fülig érő szájjal.
Egyre percre megállnék, elakad a lélegzetem és megkérdezném: Mi változott bennem ennyi év alatt? Mi az mit vesztettem? Mit tettem, hogy így érzek magam iránt? Mit tettem Kittyvel? Miért nem vettem észre előbb apa ivászatát? A képen szerepel a 4 tagú család? Vagy szimplán 2 árva kislány utazása az, ami idáig juttatott? Szégyellem magam. Nem tudtam megfogalmazni azt, amit igazán akartam és ez most mindennél rosszabbul- jobban fáj.<3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése