2011. október 6., csütörtök

Akinek nem inge, ne vegye magára :)

Nem akartam itt ilyen érdektelen és amúgy is értelmetlen dolgokról fecsegni, de konkrétan aki ismer tisztában van vele, hogy sokszor nem azt teszem amit mondok, vagy azt teszem amit nem akarok. Érthetetlen alapokra épül az életem. Gyűlölöm a testemet, az egészét, az egészet úgy ahogy van! Mindennél jobban. Még az "ellenfeleimnél" is jobban. És annyira nehéz az érzet, hogy úgy érzem egyedül vagyok a problémával. Bizonyára sok korombeli tini állt már pucéran a tükör elé és kezdte el vizsgálgatni magát, aztán feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. Túl kövér itt, túl vézna ott, ez túl nagy, ez meg túl kicsi. Olyannyira messzinek érzem innen ezt a témát, hogy még említést sem érdemelne és még beszélni is nehéz róla. Érzem magamon a felesleget.. a hájas részt. Éreztem már úgy, hogy legszívesebben lekaristolnám magamról az összeset. Felpumpálnám a melleimet, zsírleszívnám a combomról a sok kövér hájat, a hasamról is. Megnyújtatnám a testemet, hajbeültetést "operáltatnék", mivel már elegem van az alig vállig érő kóróból a fejemen. A karjaimról leszívatnám a zsírokat és azokat is megnyújtatnám, az arcomat átültetném, vagy leszívatnám róla a hájacskát és a tokámat.
Ha mindez teljesülne bombanő lehetnék.





Ha valaki komolyan veszi, hogy az utóbbi mondatot komolyan gondolom valószínűleg még nem olvasta elégszer a blogomat, vagy még egyáltalán nem. Inkább kérdéssel fordulnék efelé. "Ha mindez teljesülne bombanő lehetnék?". Valószínűleg nem. Elveszteném az egyéniségemet, azt az egyéniséget ami minden emberből tükröződik. És bármennyire is 1 rohadt nagy dagadéknak érzem magam és még ebben a percben is összedörzsölődik a 2 combom nem tudom mit tenni. Feladtam az esélyt arra, hogy szeressem a testemet amellett, hogy mostanában már futok és szoba-biciklizek is. Amióta leszoktam a cigiről az evéssel töltöm ki az életemet, mostantól a szoba-biciklizéssel kell. Vagy a lassan meglevő (ami ugyan csak plátói álom marad :-) )  elektromos cigi. A legrosszabb az, hogy megvan az akaraterőm, de ez az erő amint meglátom magamat a tükörben rögtön elhagy. Undorodom magamtól, undorítónak érzem magam. Undorító vagyok, bárcsak sírhatnék. A tesóm 1 csontváz, én meg 2x akkora vagyok most már, mint Ő. Régen nem így volt, akkor csont és bőr voltam, kiskorunkban olyan jó volt. De most, hogy nem eszik normálisan, egyre jobban fogy. 171 centi és 46 kiló. Én egyszerűen rosszul vagyok, ki vagyok. Látom őt és aztán látom magamat. Sovány, vidám , gyönyörű még ilyen véznán is. Aztán magamra nézek és tocsogok a zsírban. Mindenki körülugrálja és a kedvében akar járni, etetni akarja, minden férfi őt bámulja, még annak ellenére is, hogy a nevelő apám állítása szerint nagyon durván nem szép* és még szépen fogalmazott.  Az emberek odajönnek hozzám és a szememre hányják, hogy én miért nem teszek semmit, anyám és a nevelő apám engem nyüstölnek, mikor ezzel csak nekem ártanak. Mindenki azzal van elfoglalva, hogy mennyire sovány, az emberek csak fogják a fejüket és sugdosódnak. Sokan nem kívántam eddig sem úgy érzem, és talán ezután a jó kis 'antiönbizalom koktél' sem tesz majd jót a kiállásomnak. Elkezdtem egyre takarosabban öltözni, egyenlőre senkinek nem tűnt fel. Olyan mintha napról-napra kövérebb lennék, ő meg napról-napra soványabb. Régen kevésbé ért össze a comb belsőm, most össze ér majdnem az egész. Rá nézek és látom, hogy rohadt nagy fesztáv van a 2 belső combja között, és annyira törékeny, szinte már félek, hogy elfújja a szél. Aztán majd újra magamra nézek.. a tohonya bálnára és már nem akarok semmit. Ki akarok szabadulni ebből, gyűlölöm a rohadt testem. Egyszerűen rohadtul gyűlölöm. És szánalmas, hogy az evés okoz örömöt. És az is, hogy nem gyújtok rá a nagy semmi kedvéért. Rohadtul be van telve a poharam. Rohadtul ki vagyok akadva. És nem tehetem meg azt, hogy elbukom és kiengedem a gőzt, mert haladni szeretnék, teljesíteni a tanulásban, hogy a tanárok elismerjenek. És ha nem is nagy dicsőséget elérni egyszerűen jól érezni magamat a gimnáziumban és félvállról-könnyedén venni az akadályokat.
Bár kérhetnék tőled tanácsot. Bárki is vagy aki olvasod. Ilyenkor még keserűbb ez a fekete leves. És már nem akarom látni Kittyt és a vézna combjait. Annyira rohadtul mérges vagyok rá. És annyira oktalanul, hogy az hihetetlen, nem bírom elviselni a tényeket, hogy ő sovány én meg kövér. És ez ellen aligha tudok majd mit tenni a nem evésen kívül. Hihetetlenül önbizalom-hiányos lettem. Voltam már ennyire mélye magamat illetően, de ez most mindnél őszintébb mélypont az életemben, azt érzem ez határoz meg bennem mindent. Nem tudom mi az igazi testkép. Nem tudom hol a határ kövér és sovány, sovány és normál, normál és kövér közt. Nem tudom, mert az ikertestvérem anorexiás. És akármennyire is hasonlítottunk régen, most már semmiben.. Azt kívánom inkább nekem is legyen akkora mellem, mint neki vagy egyáltalán ne legyen. Akkora combom, mint neki, hogy a combom oldalán ne bugyogjon ki a háj, hogy a karom lefogyjon soványra, törékeny akarok lenni, k*rvára törékeny..
Ez a pohár betelt gyerekek :'-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése