Boldogok a tudatlanok..

.. mert nem tudják mit éreznek mások, mert azt gondolják jobban megtudnak ítélni, mint én saját magamat. 
Nem érzek szégyent, esküt teszek rá. Nem érzem, mert miért érezném? Talán történt valami, amiért megbánást kéne éreznem? Cselekedtem úgy? Nem hiszem.. mindig mindent úgy alakítottam, hogy ne csak nekem okozzon lelki békét, nem tettem keresztbe terveknek, nem dorbézoltam és soha nem kellett szívességet kérnem. Mivel beszédre a szám alkalmatlan, szóltak az ujjak helyettem. A kiszínezett valóságot adtam vissza, mert az életem sivár és unalmas, a legjobb barátommal folyton csak veszekedünk, mert disznó ólban élek és nem szeretek rajzolni és GYP-sek között van a helyem, mert nekem a gimnázium nagy falat. Kérdem én, komolyan ezt gondoltad? Ha még látod és olvasol, azt fogod akarni még mindig, hogy magamba nézzek, de nem megy.. valahogy hatástalan lesz. Az én szememben minden múló szeszély, az életet egy hullámvasútként gondoltam el, ahol a fejem fölött felhők pörögtek, alattam meg egy hatalmas vizes medence mellett álltak a bohócok, várva hogy bele essek.Illúziókból megformált kép vagyok, vagyis jobbára te tettél azzá. Mérföldkőhöz érkeztem, és innentől vagy veled vagy nélküled, de tovább kell lépnem. Neked elég, ha a látszati tökély gyönyörét vetítik eléd, nekem az kell, ami mögötte van. Félreismertek. Annyian vagytok és félreismertek, annyira keveset gondoltok rólam. Kevesebb a jó, több a gonosz. Az életem az intrika fényében táncol, valóságos? Nem valóságos?
Tudom, hogy biztos megbántottalak, de ezeknek a gondolatoknak ki kellett szivárognia, vagy még idő előtt sírba visz az egész. Az örökös kuss, a nem mondom ki, a nem tudom miértek. Azért nem mondok semmit, mert soha senki nem kérdez meg, soha senki nem akar a lelkemben vájkálni, soha nem akar órákon át vigasztalni, közel kerülni hozzám. Ha láttad valaha, hogy fáj, akkor miért nem jöttél oda? És ha akkor megkérdezed, most nem tartunk itt, és én nem írok összegző levelet rólad. rólam. gyerekes lelki dolgokról.
Ha tehetném már rég nem függenék tőled, mert ilyenkor úgy nézel rám, mintha tudnád, hogy elárultalak. Nem árultalak el, talán azt hiszed arrogáns vagyok, személyiségzavarban szenvedő. Felvilágosítalak, hogy ez nincs így. Csak nem ismersz, nem is hagynám most már, rég elmúlt az az idő, amikor csak rám akarod fecsérelni mindet.. Nem élvezem, szenvedek tőle. Mivel nem tudok mit tenni, inkább eltűröm. Rengeteg dolgot tűrök el.  
De te ezt nem hiszed el, neked semmit nem jelent az egész. Csak rajtam hiába keresel fogást, annyira kevés holmim maradt, ami ide köt, hogy elfér egy íróasztalon, amin egy hatalmas monitor van ráadásba.
Ha tehetném már nem itt lennék, nem függenék tőled, hogy örülj, hogy én megnyugodjak, hogy ne érezzem a bűntudatot, mert nem viszonozom hálával, de felnyílik a szemem és rá jövök, hogy én ugyanúgy adok, mint kapok. Az már más, ha képtelennek tartod ezt összehasonlítani bizonyos más bogaraddal.
Nem nevezem ezt pofonnak az élettől, sem karmának, hogy most már tudod mit gondolok sokszor. Hogy mennyire tartom magam kiábrándultnak bizonyos okokból...
Hát ennyi, remélem ízléses volt az előadás.
{tudni fogod, hogy neked szól}