Csalódott vagyok, ezért ide jöttem először. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne most bárkire is zúdítani a mérgemet. Egyszerűen csak betelt a pohár, de úgy érzem mostanában minden napom ez, egy ilyen rakás kutya sz.. Olyan irányba terelgetnek, amerre talán nem is mennék. Továbbtanulás, érettségi, még több felelősség, még több nyomás, egyre szárazabb, egyre pofozósabb. Az egész egyre jobban sivatagosodik el, eltávozik a gyerek lélek és gépet csinálnak belőlünk is. Társadalmi holokauszt ez az egész.
Nem értem, ha ide érkezem megpróbálok bölcs lenni magammal, meggyőzni magamat arról, hogy nem ilyen vagyok. Arról, hogy én nem lehetek az az ember, aki benn vagyok a 8. vagy 9. óra után - magam vagyok a néma csönd-.
Eközben belül kettétépődik minden velőm, és olyan érzés mintha a szemöldököm a 10xesénél is gonoszabban áll és szinte már beteríti az arcomat a dühös koronájával.
Megőrjítek másokat a közelemben a mérgelődésemmel, mintha nekem jutott volna Kitty dühe is.
Kicsit mókás, pedig nem ilyen vagyok. Tudom ki vagyok, de ilyenkor nem, ingadozik minden keringés bennem, nem tudok tisztán gondolkodni, el akarok tűnni, fel akarok szívódni, elkezdek félni és félni az embertömegekben.
Az, hogy nincs wi-fi és Olivérrel nem tudok megosztani semmit csak tetézi, ahogy az idő sürgető elszállása is tetézi, nekem nem elég 2 nap arra, hogy teljesen olyan legyek a suliban, mint itthon. De egyszerűen, teljesen komolyan, ha valaminek nem látom értelmét az ez. Az időmet pazarlom, nem érnek impulzusok, a nap végén koporsóban szállíthatnának haza, mert annyira leszívott a nagy légüres tér..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése