2012. augusztus 31., péntek

Fenyegető emlékek..

A tegnapi bejegyzésemet követően ma elkezdtem visszaolvasni az annó történt bejegyzéseimet.
Gyerekek.. Én teljesen elborzadtam. azt hiszem többet nem térek vissza a kezdésekhez, hát borzadály.
Egyszerűen az és kész.
Kedvem lenne törölni, tőből az egészet, de akkor mi maradna az utókornak? Az enyémnek, lehet pár év múlva már nem is ilyen kritikus szemmel fogok rá nézni, hanem csak 1 kedves kislány butaságaként.
Esküdöznöm kéne magamnak, hogy Én tényleg megváltoztam, de néha már olyan zokninak érzem magam.
Elhiszem másnak, elhiszem magamnak. példát most nem mondanék, majd ha csendes vízre evezhetek...
<mély levegő be, és mély levegő ki.>
Ennyire rossz vagyok? vagy rossz voltam? Élvezhetetlen az egész? vagy ha nem is az, akkor pont Én miért nem élvezem? Már nem akarok újságíró lenni..
Nagyon, nagyon, nagyon gyorsan átvillant az agyamon, hogy azon nyomban törölni fogom. Pedig már olyan büszkeséget éreztem a szívemben, mert ez a blogom a leghosszabb életű eddig...
már majdnem 1 éves a szentem. És tele van (elnézést előre) irtó faszságokkal. Én tényleg csak kamillázok mikor lehettem Én ennyire elfajzott. Jó, azért lehet kicsit jobban eltúlzom, mint azt kéne.
Ilyenkor jönne jól valami 'esze ágába' hasonlat, hogy mihez tudnám viszonyítani a gondolatiságát.
Kb. mint amikor a tapétát cserélnéd le, mert már öreg, piszkos, és tele van Lady Gaga (ugye még az a menő). közhely lenne Nirvana-t vagy Guns' n 'Roses-t mondani, és amúgy is csak a Nirvana-t szeretem. persze nem rajongásig, az tartott 13-15 éves koromig. De térjünk vissza a tapétára.
De talán mégse, mert a tapéta..
hogy is mondjam, soha nem érzett semmit.

most pedig hadd menjek, mert lassan azon sírok, hogy -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése